Gondolatok a Könyvtárban Bogár módra

Sötétség, üresség kering mindenhol. Csak én vagyok, én és hatalmas nagy semmi. Mély lélegzeteket veszek, próbálok valamit érezni, hallani, ízlelni, de sajnos nem sikerül; csakis a teljes semmi vesz körül, a kísérteties csend, mely lassan átjárja a testem és eggyé válik vele, a teljes harmónia eluralkodik; legalábbis én ezt akartam elérni, de sajnos nem sikerült; következő percben egy kisebb test érkezését éreztem a testemen...természetesen a kutya volt.

-Nem baj, semmi sem zökkenthet ki! - gondoltam naivan, közben észre sem vettem, hogy már rég nem koncentrálok.

A következő percekben ismét a szobámban voltam, hallottam ahogy a ventillátor forog -, mert egyébként elég hangos -hallottam a kutyám szuszogását ezúttal az ágyam végében, láttam, hogy sötét van. Vagyis az egészet bemeséltem magamnak, semmilyen nyugalmat nem sikerült elérnem....csak a puszta képzelgés volt az, ami becsapta érzékeimet.

-Francba! - mondtam idegesen, majd kinyitottam a szememet és ütöttem egyet egy képzeletbeli ember felé, majd magamba roskadva fogtam a fejem és már-már elkezdtem tépni a hajam, amikor rájöttem, hogy kissé túlreagáltam a dolgokat, annyira azért nem történt katasztrófa; hiszen a gyakorlás mindent megold.

Nincs másra szükség, csak egy pohár vízre, egy kis rövid sétára, na meg teljes nyugalomra; éjfél van és ilyenkor már senki sem zaklathat, szóval ezzel nem lesz gond. - miközben ezen járt az agyam egyúttal meg is tettem a dolgokat. Felvettem egy pulóvert és sétáltam a ház körül 1-2 kört. Nagyon jól esett, volt időm lehiggadni.

Csendben visszaértem és bezártam az ajtót, bementem a szobámba, levettem a plusz pulóvert, majd ismét nekikezdtem a feladatomnak. Épp az ACDC - Highway to Hell ment a fejemben, ami az a szám, amit sohasem fogok megunni.

Na de várjunk csak egy percet, már megint máson jár az eszem; ami a legrosszabb, hogy még vagy 2 órán keresztül nem tudtam kiverni a számot a fejemből. Most már tényleg kezdek egy kicsit ideges lenni, de úrrá leszek magamon, és csak a harmóniára és csendre koncentrálok, na meg persze a végtelenre.

Globális felmelegedés, nyár van, sok esőzéssel stb. Rengeteg a szúnyog mindenhol. Természetesen a szobámban is. Elrepül egy a fülem mellett - nem látom, mert a kezdetektől fogva csukva volt a szemem-; a háttérzajok sem tudnak kizökkenteni, ezúttal sokkal erősebben koncentrálok. Pár perc múlva a hang megszűnik, a szúnyog valószínűleg jóllakott, ezért valahova elrepült, hogy lepihenhessen. (Ha ebédelek és tele leszek olyankor mindig alszok, ami miatt sokan lecsecsemőznek XD).

Ám innentől kezdődtek a bonyodalmak. Csukva volt a szemem, kezdtem magam a teljes nyugalomnak átadni, amikor megint meghallottam a szúnyog hangját; de nem egyét, hanem legalább tízét és éreztem, ahogy neki-neki csapódnak a testemhez, hallottam ahogy egymásnak ütköznek. Óvatosan amikor úgy-úgy éreztem, hogy az arcomra repült egy, elhesegettem, de még mindig csukott szemmel, tehát nem láttam mást csak a sötétséget.

Kezdtek egyre idegesítőbbek lenni, már nem tudtam kényelmesen ülni sem az ágyamon, teljesen átjárt a harag és már ott tartottam, hogy felgyújtom az egész szobámat, hátha akkor velem együtt ők is pusztulnak...Pár perc önhergelés után már betelt a pohár: kinyitottam a szemem és hirtelen egy teljesen sötét helyiségben találtam magam, ahol nemhogy szúnyogok, semmi se volt. Pontosabban egy olyan helyen kötöttem ki, ahol se fölöttem, se alattam, se mellettem nem volt semmi. Rém ijesztő volt, ugyanis mégis olyan érzésem volt, mintha be lennék zárva valahova. Lábammal nem éreztem a talajt, ahol ülök és idegesen forgatom a fejemet minden irányba. 

-Hol a fészkes fenébe vagyok? - gondoltam idegesen, majd úgy döntöttem felállok és keresek valami kiutat. Nem éreztem, nem hallottam és nem láttam semmit. Maga volt a teljes üresség.

Felálltam, majd mivel nem láttam merre van fent és lent kicsit megszédültem és majdnem eleste; a kezemmel kerestem valamit, aminek nekitámaszkodhatok, és szerencsére találtam is. Egy üveg falat. A következő másodpercben már láttam, hogy hol vagyok. Egy bazi nagy akváriumban. Körbe mentem, nem tudtam elhinni. Hogy a fenébe kerültem ide? És miért van teljes sötétség kívül? És én miért látok belül? Mi ez?! - ezek a kérdések fordultak meg hirtelen a fejemben és már ott tartottam, hogy elraboltak az ufók, vagy hogy biztosan álmodok. Akármi is a helyzet, én most felébredtem és szabadon tudok mozogni, tehát talán az első variáció e helyes. Ebben az esetben akkor kiutat kell találni! Azonban egyetlen egy kiút sem volt. Szorgalmasan végig simítottam a kezem az egész akváriumon, hátha találok valami mélyedést, ami kinyit egy titkos ajtót, pont mint a Perzsia Hercege című filmben, vagy a Lara Croftos filmek nagy részében. De nem találtam ilyen mélyedést - mondanom sem kell, hogy kezdtem kétségbeesni. A helyiség egyik sarkába leültem, térdeimet felhhúzva, azt átkarolva behunytam a szemem és fejememet lehajtottam és vártam a felébredést. Körülöttem nincs semmi; nem hallok, nem látok...nem érzékelek semmit. NEM ERRE VÁGYTAM?!

Amikor kinyitom a szemem azt veszem észre, hogy az akvárium kisebb lett, egyre kisebb, közeledik, hogy összeroppantson engem. Na itt már tényleg kétségbe estem, gyorsan felálltam és keresni kezdtem valami kiutat, megpróbáltam megállítani a felém közeledő falat. Szörnyen magányosnak és elveszettnek éreztem magam, segítségért kiáltoztam, a levegő egyre folytogatóbb lett... Azonban eljött az a hirtelen hangulat váltás, ami az életem során már többször is  már előfordult. Feladtam, kész, vége, ennyi... Most már nem érdekel semmi, hiszen teljesen egyedül vagyok. Ismét leültem a földre és csukott szemmel vártam a halált. A következő pillanatban valaki megfogta a vállam és azt súgta, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam a szemem és ismét az akváriumba találtam magam, de az teljes életnagyságban ott volt, ahol lennie kellett. Hátrapillantottam, de nem volt ott senki, csak egy alig kivehető felhőgombolyag (ez a lehet legjobb megfogalmazás rá "ly"al :) ), ami lassan el is tűnt. 

Nem tudtam mi volt az, de biztos voltam benne, hogy valami jó teremtmény, talán egy angyal. Egyszer csak megint megpillantottam az árnyat egy ajtó mellett, pont szembe velem az akvárium végében. Megmutatta nekem a kiutat, nekem, aki jelenleg is kétségbe volt esve, félt, szorongott és csakis arra vágyott, hogy kiszabaduljon saját gondolatai börtönéből. A következő pillanatban a kis szellem megint eltűnt; egyáltalán nem érdekelt, csak mentem az ajtó felé, az ajtó felé, amely minden problémámat egy szempillantás alatt elűzhetné, kijuthatnék a semmibe ebből a börtönből. Megfogtam a kilincset, de nem mertem kinyitni. Egyszerűen nem, féltem, hogy mi vár rám kint.

Amikor mégis nagy nehezen erőt vettem magamon, valaki vagy valami hátra rántott az akvárium végébe; én nekicsapódtam a falnak. Éreztem a hatalmas nagy ütközést a fal és a hátam között, nem mondom eléggé fájt. A titokzatos támadómra néztem, amikor láttam, hogy az nem más, mint minden problémám szülöttje, minden baj elhozója, egy ismerős személy. Én voltam.

Én voltam, de valahogy mégsem, valahogy más volt. Gonosz, gyilkos tekintetű, kolerikus. Frucsa mód olyan erős volt, hogy fél kézzel a hatalmas akvárium végébe elhajított, ráadáasul anélkül, hogy elfáradt volna. Minden esetre jó messze volt tőlem, de sajnos közeledni kezdett. Én felegyenesedtem, majd próbáltam hátra menni, de nem tudtam, ugyanis a láthatalan fal megakadályozott; kísértetiesen lassan közeledett támadóm, közben gyilkos mosolyra húzva száját. Legalább két évtized telhetett el az idő alatt amíg oda ért, aközben én egyre jobban kétségbeestem, egyre elveszettebbnek és sanyarú sorsúnak érezetem magam. Amikor "végre" odaért hozzám, kaptam tőle egy jó erős ütést valahova a gyomorszájam környékére, minek hatására én összegörnyedtem, majd a következő ütéssorozatok mind a fejemet érték, mégpedig ököllel. Én mint egy élettelen báb hullottam a földre; a támadássorozatnak nem lett vége. Folyamatosan kaptam a rúgásokat a fejemre; alig vártam már, hogy elveszítsem az eszméletem, hogy ne érezzem ezt borzalmas fájdalmat. A legnagyobb fájdalom mégsem az ütésekből eredt, hanem saját, belső fájdalmaimből. Egyedül votlam, magányos, kétségbeesett, már az öngyilkosságon gondolkodtam, bár erre ebben az esetben nem volt szükség, mert úgyis mindjárt vége mindennek. 

Arcom ló méretűre dagadt az ütésektől és rúgásoktól, hunyorítva tudtam csak kinyitani a szemem; ott volt az üvegfalon túl az angyal, aki korábban segített. Aggodalmaskodó tekintettel figyelt engem és valamit mondott, de én azt nem hallottam. Nem hallottam, mert a félelmem mindent elnyomott, nem hallottam semmit.

Szégyen szemre elkezdtem sírni, mert már ezt így nem bírtam tovább...

Becsuktam a szemem, sokkot kaptam mindentől, ami körülvett, képtelen voltam megmozdulni, pedig már könyörögni akartam, hogy támadóm hagyja abba a folyamatos ostorozást.

A követező pillanatban felülről láttam az eseményeket, felülről láttam, ahogyan kapom az ütéseket, de már nem éreztem semmit. Nem messze a testem fölött lebegtem. Ott volt mellettem az angyalom is, aki szomorúan tekintett felém, látszott rajta, hogy aggódik értem, azonban mégis olyan nyugalmat árasztott magából, mint még senki más ezen a földön. Apropó, nem is tudom hol vagyok.

-Én ezt nem bírom tovább...-szólaltam meg hirtelen-véget akarok vetni mindennek.

Az angyal erre nem válaszolt semmit, hanem egy rövid kézmozdulatot végzett és valami ismeretlen nyelven elkezdett beszélni. A következő pillanatban már máshol voltunk, egy szobában, ahol éppen egy rendkívül ismerős személy aludt. Közelebb mentem hozzá, de valójában jobb jelző lenne a közelebb repültem hozzá. Jól megnéztem magamnak és rájöttem, hogy ki volt az. Egyszerűen nem hittem magamnak. Körberepültem a szobáját és kerestem dolgokat, amik bizonyítják, hogy jó emberre gondolok. Gyorsan az ablakhoz mentem; egy hatalmas nagy füves pusztát láttam, tele fákkal és zsibongó emberekkel, akikből még nem távozott el az alkohol. Hátra néztem az angyalra. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltam. A szoba lakója hirtelen felébredt, majd pont felém pillantott, én meg eléggé megilletődtem, hiszen körülbelül úgy nézhetett ki, mintha betörtem volna hozzá.

-Sajnálom, én nem is tudom, itt vagyok és... -  de az visszafeküdt és aludt.

A következő percekben mind helyszíneket és szobákat váltottunk, ahol mind-mind ismerős arcokat láttam. 

 Egyszer csak visszakerültem az akváriumba még mindig a testem felett voltam, ami mind eközben már vértócsában feküdt, mert az ellenfél már késsel vagdalkozott. 

-Miért mutattad meg ezt most nekem? - kérdeztem tőle már-már belenyugodva a halálba, beletörődtem, hogy vége mindennek, az életnek nincs értelme és, hogy én egy csődtömeg vagyok, az életben nem tudtam semmit elérni és jobb is ha megszűnök létezni, úgysem fogok hiányozni senkinek...

Az angyal szomorúan megrázta a fejét, majd ismét azok a furcsa kézmozdulatok, majd a bekövetkezett az az érzés, amit már nagyon jól ismertem: lepergett szemem előtt az életem. Mind a jó, mind a rossz pillanatok felelevenültek bennem. Születésemtől halálomig mindent láttam. Még mindig féltem, de ahogy láttam a sok jó dolgot, ami történt velem, így már nem is éreztem magam annyria rossz bőrben. Szép életem volt. Sajnos reményt adtak nekem. Láttam valamit életem során, amelyet eddig tudatosan sohasem vettem észre, rámtört a felismerés és lehangolódatm ismét.

-Zuriel, miért kellett ezt most megmutatnod nekem? Miért?! - kérdeztem tőle egyre hangosabban, egymás után ismételgetve az utóbbi mondatot, mire ő csak ennyit válaszolt:

-Segítek neked! Én bízom benned és veled leszek örökké!

Na mindenre csak erre nem számítottam. Főleg arra nem, hogy megszólal, mert eddig se nagyon tette. Minden esetre, ez reményt adott nekem. Hirtelen rámtört a hiperaktivitás és minden áron vissza akartam térni, hogy mindent, amit életem során elrontottam, helyreállítsam.

Kaptam egy bátorító pillantást, majd a következő mondatot: Térj vissza a testedbe és küzdj meg saját magaddal! A félelmeiddel, a bizonytalanság, reménytelenség, és minden egyéb negatív érzéseddel! Győzd le és térj vissza! - mondta határozottan Zuriel.

Abban a percben jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, hogy mennyire másképp láttam a világot, mint eddig; mostmár mindent meg akartam oldani.

Egyszer csak minden sötét volt, éreztem a növekvő fájdalmat a testemben. Visszatértem. Éppen kaptam egy hatalmas rúgást, melynek következtében a hátamra fordultam. Hunyorítva kinyitottam a szemem támadóm felé, aki gúnyosan felnevetett és megmutatta a véres kést a kezében, majd ennyit mondott az ÉN HANGOMON:

-Most véged! Kinyírlak és örök kárhozatra leszel ítélve! Örök szenvedésre. - ördögi kacaj, majd ennyit hozzáfűzött, amint látta, hogy próbálok megmozdulni: Úgy se tudsz megmozdulni, a tested minden egyes pontjára kaptál kisebb-nagyobb ütéseket és vágásokat...Kizárt, hogy meg tudj mozdulni. - kacaj folytatódik, majd fölém áll, legugol és közelhajol és utoljára ennyit mond:

-Most meghalsz!! - üvölti teli torokból.

A kés megközelíti a nyakamat, majd a következő tized másodpercben fogalmam sincs hogyan, de az idő félelmetes szinten lelassult, olyannyira, hogy meg is állt. Én ott voltam, valamit csináltam, biztos votlam benen, nem ez az első alkalom, hogy létfontosságú helyzetekbe egy másodpercre mintha megállna a medián és elég időt adna rá, hogy cselekedjek, vagy lépjek. Eszembe jutott, amit gondoltam, amikor rádöbbentem a dolgaimra, ez erőt adott és reményt. Hirtelen a támadóm mögött voltam, aki így csak a földet vagdosta szét. Meglepődött, nem tudta hová lettem.

-Itt vagyok!- mondtam neki magabiztosan, a félelem bárminemű megnyílvánulása eltűnt arcomról, majd megint nem tudom hogyan, de felemeltem kezem és körülbelül, mint a Star Warsba, az erő velem volt és az ellenfelem a falhoz lapult a helyiség másik végében. Én lassan közeledtem felé...Körülbelül két évtizednyi idő telhetett el ismét (már legalább 57 éves lehetek akkor XD). Odaértem hozzá, majd egyszer csak egy fegyver markolatát éreztem jobb karomban. Egy gyöngyörűen megmunkált és kidíszített katana volt, melybe bele volt karcolva a következő név: Zuriel. A kard elkezdett kéken izzani, lángolni, mint egy hatalmas nagy orkán, az akváriumot betöltötte a hő, amely eddig hiányott az életemből. Egy vágást indítottam a levegőbe az ellenfelem előtt, majd egy hatalmas nagy kéken izzó penge kettévágta őt, mire az nem kiáltott fel, csak lentről felfele elkezdett foszlani, vörössé változott és odarepült hozzám, csakúgy mint én tettem, amikor kikerültem a testemből. Odarepült és ennyit mondott:

-Végül legyőztél. Egyet azonban ne felejts el...ha valaha megint bizonytalan leszel, megint értelmetlennek érzed az életet, akkor én ott leszek! - majd a feje is eloszlott, a teste eltűnt a semmibe.

A félelem egy kicsi jelét sem adtam, amikor beszélt hozzám, tudtam, hogy ha sikerül mindent a helyére tennem, akkor nem fog mégegyszer ilyen előfordulnom, vagy ha mégis, akkor sem leszek rest a végső kegyelem döfést megadni. Azonban még mindig be voltam zárva egy helyiségbe, egy karddal a kezdemben, mely fehér fénynyalábbá változott és megjelent az angyalom, Zuriel mellettem. Mosoly jelent meg az arcán és megölelt, megdícsért tekintetével, de nem szólt egy szót sem. Az akvárium egyik széle felé mutatott, ahol ismét megjelent az ajtó. Odasétáltam, majd rátettem a kezem a kilincsre. Féltem. Mi lehet ott? Üresség, semmi, magány. De éreztem valami másnak is a jelenlétét. Valami hatalmasnak, valami óriásinak.

Levettem a kezem a kilincsről és ennyit mondtam a csodálkozó Zurielnek:

-Erre még nem állok készen! - mondtam határozottam és törökülésbe leültem az akvárium közepébe. Zuriel odajött hozzám és leült velem szembe:

-Büszke vagyok rád!- mondta, majd a következő pillanatban már ott sem volt.

Én tudtam, hogy nincs ott, de akkor sem vagyok egyedül. Behunytam a szemem és próbáltam eggyé válni a természettel, a semmivel, a sötétséggel, az ürességgel. Már nem éreztem fájdalmat, semmit sem éreztem.

Egyszer csak nagyon erősen valami égető érzést éreztem az arcomon, ami elkezdett viszketni. Egy ideid tűrtem, de elkezdtem megvakarni, mert túl erős volt az érzés, mire már nem bírtam és kinyitottam a szemem. Ismét a szobámba voltam. Egy percig meglepetten néztem körbe, majd hirtelen megkerestem az órámat, ami megmutatta a pontos időt, mely 03:00 volt, vagyis összesen egy óra telt el itt, ami ott vagy egy évszázad volt. Éreztem, hogy fel kell frissítenem magam, mert különben a hirtelen gondolatözöntől nem tudok madj elaludni és másnap korán kell kelnem. Megittam egy pohár jéghideg vizet. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, majd behunytama  szemem és már vissza is aludtam. Biztos, hogy álom volt?... 

//Bocsi nem tudok rendesen fogalmazni, mert kissé fáradt vagyok. Nem nagyon néztem át, szóval lehetnek benne hibák, sőt vannak is :D. Kommenteket kérek.// 

Üdv mindenkinek!

Az elmúlt napom elég sűrű volt, ezért nem nagyon volt időm írni nektek. Sőt ma reggel se nagyon van időm, ugyanis éppen angol nyelvvizsgára készülök, meg egyáltalán érettségikre, ezért nem nagyon van időm másra, hiszen az angol tanárom, aki egyébként a rokonom 5-6 oldalas leckéket ad fel, ami kötelező, van még ezen kívül szorgalmi is, amit, ha az ember nem csinál meg, akkor szúrós szemekkel megjegyzéseket tesz...Remek.

Dióhéjan elmondom a mai nap eseményeit előre, ezzel megindokolva, hogy miért nem tudok írni :)  :

Délig angolon leszek, majd találkozok pár Szegedi ismerősömmel, akiket hát öhm. Mindegy honnan ismerek, nem hiszem, hogy még készen álltok arra, hogy ezt így elmondjam nektek :P. Szóval délután háromkor találkozok a szóban forgó személyekkel, aztán este pedig elmegyek minden bizonnyal bátyámmal egyet bringázni, vagy csak szimplán sétálni. Tudni kell róla, hogy eléggé - ahogy mondani szokás - leszarja a fejem, tehát örülhetek, ha egy évben összesen 1 órát beszélhetek vele. :D

 Kicsit elkalandoztam, a lényeg, hogy most körülbelül tíz percem lenne megfogalmazni egy elég kínos témát, amely nem más mint: "AZ EMBER". Nemsokára kaptok tőlem egy részletes leírást róluk, rólunk, majd kérek rá kommenteket >.< .

Mielőtt búcsúznék a kedvenc számomat berakom ide nektek, hogy addig is el tudjátok ütni az időtöket, amíg haza nem érek és folytatom a blogom!! Salve!

http://www.youtube.com/watch?v=GUT4OzZO1wU

Hello Mindenki!

Sajnálom, hogy az utóbbi időben nem tudtam írni, csak nagyon elfoglalt voltam! Nyár, Bulik, Csajok, Barátok and so on. :)

 Most nem nagyon van időm írni nektek, ezért a mára ígért "univerzumok határán" topicot nem bővítem, viszont még ma este elmesélem nektek, hogy hol jártam, mit csináltam stb. Persze nem fogok nagyon blablázni, mert nem hiszem, hogy a mély részletek is érdekeltek! :D ;)

Pár nappal ezelőtt utazok a buszon hazafelé, megjegyzem dög meleg volt, de "csak" 35 fok volt szerencsére. Természetesen még azt a luxust sem tudtam megengedni magamnak, hogy leüljek egy árnyékos ülésre, de teljesen lényegtelen. Amiért ezt elmeséltem, az azért van, mert most egy kis bevezetőt akarok nektek tartani a rasszizmus és az én kapcsolatomról! :) Folytatás majd a "Kósza Gondolatok Topicban".

Természetesen ment az üvöltözés a buszon, a kiabálás a hablaty (nem értettem, hogy miről beszéltek csak azért mondom így)... Hallottam, ahogy a tőlem nem messze álló emberke beszól nekik, persze csendesen. Egy anya, egy kisbaba és egy körülbelül 17 év körüli srác volt, akin volt már tetkó meg minden és eléggé "parasztosan" viselkedett, mármint az átlag magyar normához képest! AZONBAN!!! Itt jön az AZONBAN!

Nagyban szidják őket, miközben semmit nem követnek el, csak kicsit hangosabban beszélnek és kicsit sötétebb a bőrszínük...vHa ez alapján kéne az embereket kategorizálni, akkor szerintem a magyar, az ősmagyar eláshatja magát...Milyen emberek vannak manapság?! Az a srác!! Aki valószínűleg egy bunkó idióta! Megállt a busz és kihajolt és az egyik fáról szakított egy kisebb virágot és odaadta az édesanyjának, aki erre elsírta magát és ment a nagy láv. Mondjuk meg, hogy van a világon ilyen kedves ember, mint ez a srác volt? Pedig már nem 5 éves, aki imponálni akar az anyjának, hogy aranyosnak tűnjön. EZEKET a rasszisták miért nem látják meg? Na majd a folytatás következik nemsokára! :)

Adios 

Az olyan emberek, akik magukat rasszistáknak mondják, vagy csak úgy viselkednek is, én messziről elkerülöm. Hogy miért? Egyszerűen utálom az olyan embereket, akik alaptalanul ítéleteket mondanak mások felett, miközben nem ismerik azok életkörülményeit, semmit. A diszkrimináció minden formáját gyűlölöm ezen a világon; faji-, identitásbeli megkülönböztetést és így tovább. Egyszerűen szörnyűnek tartom, amikor valamely velem egy szinten lévő „felebarátom” elkezd ítéleteket mondani mások felett természetesen teljesen alaptalanul, vagy ha van alapja annak, amit mond akkor sincs joga mások felett ítélkezni…Az az Istenek dolga, de természetesen a beképzelt idióták sosem mulasztják el mások becsmérlését, több okból sem. Ahelyett, hogy magába nézne az egyén másokat kezd el analizálni, pedig mindenki tudja, hogy senki sem tökéletes ezen a világon és tudomásom szerint az emberiség még nem jutott el arra a szintre, hogy ki tudja választani születése előtt, hogy milyen családba akar felnőni stb. Arab, szlovák,  kínai, olasz, magyar, román, cigány, mmbaka(valami jó afrikai törzs név ide).

Az én véleményem szerint ki a jóeget érdekel az, hogy most ki milyen származású. Közvéleménykutatásom eredményeképpen, ahol 30 ember véleményét kikérve az alábbi diagrammot sikerült létrehoznom. A felmérésem nem pontos és nem is teljesen kiegyenlítettek a különböző álláspontú emberek száma, de egy alap konklúziót mindenképpen le tudok vonni. Ami Magyarországon van rasszizmus terén, mások elítélése terén csak mert cigányok, szlovákok, németek stb az egyszerűen borzalmas. Ami még ennél is rosszabb, hogy azok, akiket megkérdeztem azok mind rendíthetetlenül kiálltak álláspontjuk mellett. Itt egy  beszélgetésem valakivel magyarra átírt változata, amely nagyban konstatálja az egyes emberek gondolkodását:

Én: Mi a véleményed a cigányokról? – Előtörténete ennek az, hogy elkezdett a semmibe mérgében hülye cigányozni, és ez felkeltette az érdeklődésem.

Rasszista: Semmirekellő, bűnöző, undorító, hangoskodó nép. Utálom mindet! Nézd meg hogy néz ki bazd meg!! – Mutat egy kedves mosolyú cigány felé, aki éppen nem a leírtaknak megfelelően beszélgetett valamelyik fehér bőrű ismerősével.

Én: Miért mondod ezeket? Van rá bárminemű alapja annak, hogy ezeket állítod róluk? Csak kérdezem, mert ez engem érdekel. (Az utolsó mondatomat azért tettem hozzá, mert már majdnem elkezdett szidni, hogy mit képzelek magamról, hogy védem őket…Primitív szegény).

Rasszista: Miért mondom? Mert azok és kész!!! – mondta határozottan, de némi bizonytalanságot éreztem a hangjában. Ha az ember véleményt alkot valamiről, akkor azt érvekkel támassza is alá.

Én: Hát ne haragudj ez így nem indok. Történt veled valami a múltban, ami miatt erre a következtetésre jutottál a cigányokkal kapcsolatban, vagy csak kijelented okvetlenül?

Rasszista: Hát olvastam interneten, meg a tévében látom, hogy milyenek…. – mondanom sem kell azoknak, akik ismernek, hogy ettől én csak még idegesebb lettem, de megőriztem hidegvéremet, mert hát mégis csak kíváncsi vagyok a véleményére.

Én: Te vakon hiszel a médiának? Véleményt alkotsz anélkül, hogy fogalmad lenne egyáltalán a cigányok múltjáról, jelenjéről, kultúrájáról, vagy bármiről is?! Fogadjunk, hogy semmit nem tudsz róluk..

Rasszista: De a megnyilvánulásaikból mindent tudok róluk. Te mit véded őket, te ismered a cigány népet? Te tudsz róluk valamit?! Nem…Akkor ne okoskodj…

Én: Nekem igenis vannak cigány ismerőseim. Pontosan négy cigányt ismerek, abból 3 jófej, és még normálisabb, mint az átlag ember. Hihetetlen értékrendjük, gondolkodásuk van, de persze te honnan is tudnál ilyeneket? Az a cigány, aki meg a Blaha Lujza Téri késelő szinten van, az meg olyan, amilyen. Én alapvetően azt gondolom erről, hogy a cigányságot nem kellene mind leírni úgy, ahogy te elmondtad, mert valóban olyan cigány réteg is van, amit te fentebb konstatáltál, csak hát lássuk be. A világ ilyen. Szerintem az bárkinek teljesen egyértelmű, hogy a világ nem mézes mázos habos torta.

Mindenhol van bűnözés, olyan helyeken is, ahol cigányok nem is élnek. Ha most a fenti srác véleményalkotási módját követem, akkor arra juthatok, hogy a világon (mivel minden nép, élő ember között vannak lopós, öldöklős, tömeggyilkos, alkoholista stb) minden nép szar, undorító, kivetnivaló, satnya. Mert igenis az emberek mind gonoszok, mindig az kell nekik, amit soha nem kaphatnak meg, korruptak, céljaik érdekében képesek a másikat a földbe tiporni, nincsenek tekintettel másokra, kapzsik, érzéketlenek,és így tovább, nem akarom az összes ember általános rossz tulajdonságait leírni, mert valószínűleg sose lenne vége ennek a felsorolásnak. Mint ahogy azt fent kihangsúlyoztam ezek az ÁLTALÁNOS jellemzői az emberek többségének.  

Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy mindenkire ez a leírás vonatkozna. Sőt. Én személy szerint ismerek olyan embereket, akik ezen leírás ellenkező tulajdonságaival rendelkeznek, csak hát csekély számban vannak.

Félreértés ne essék! Ismerek olyan embereket, akik rasszista ideológiákkal rendelkeznek, de attól még én őket nem ítélem el, csak egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy ember hogy mer ítélkezi egy másik felett? Az nem az Istenek dolga?! Most komolyan. Oké lehet véleményünk a másikról, de ne essünk soha abba a hibába, hogy általánosítunk mindenkire alaptalanul, másrészt meg, ha valaki csak azért zsidózik, cigányozik stb, mert ettől menőnek érzi magát, akkor most megmondom neki, hogy ez egy eszméletlen szánalmas, gyerekes dolog. Jó persze az ember elsősorban ameddig gondolkodásilag nem kezd el érni, addig beveszi a média ostoba zagyvaságait (illetve nem minden zagyvaság, amit közöl, inkább ezt úgy fogalmaznám át, hogy nem tud szelektálni olyan hírek között, amik pl megbízhatóak, avagy megbízhatatlanok).

Ismerek olyan embereket, akikkel történtek szörnyű borzalmak és ha már a cigányságról esett szó, akkor rengeteg fájdalom, szenvedés érte miattuk. Én úgy érzem, hogy ha velem olyan dolgok történtek volna meg, amiket hallottam, akkor lehetséges, hogy én is azon emberek közé tartoznék, akik nagyban megvetik a különböző rasszokat. Ezért is úgy vagyok vele, hogy ha valakinek NYOMÓS indoka van arra, hogy ne nagyon kedvelje más nép tagjait, akkor azt mondom oké. De ha valaki primitív, vakon elhisz bármit amit hall és úgy hoz véleményt, hogy fingja sincsen a dolgok valódi hátteréről, akkor annak javaslom, hogy előbb nőjön fel. Persze vannak olyan emberek is, akiknek ez sosem sikerül, rengeteg ilyen embert ismerek.

A faji megkülönböztetésekről ennyi egyelőre. A többi később következik! =D